1.rész

Reggel még elég kótyagos a fejem csak az álom tiszta. Annak a fiúnak az arca örökre az emlékezetembe égett. Az álmot kidörgölve a szememből indultam le a nyikorgós falépcsőkön. Apa a konyhában ült, tekintete a messzeségbe révedt mint már pár napja egy folytában. Mintha nem is itt lenne hanem egy másik helyen vagy egy fondorlatos tervet készítene. Nem teszem szóvá elbambulását csak leülök mellé és egy vajas piritós mellett azon gondolkodom vajon ma lesznek-e dolgozatok. Az órámra pillantva jövök rá hogy elszaladt az idő majd kettesével  véve a lépcsőket vágtatok a szobámba ahol a reggeli előkészületeimet siettetve próbálok még időben beérni. Azonban az ajtóban valaki elkapja a kezem. Apa hatalmas barna szemeivel találom szembe magam amik engem fürkésznek.
- Elfogok késni -és pillantásom minduntalan az ajtó felé siklottak
Egy percre hallgatott majd szorosan magához ölelt.
-Szeretlek kincsem -suttogta a közénk beálló csendbe
-Én is apa -szemembe pedig könnyek gyűltek.
Nem tehetek róla minden kicsit szívhez szólóbb dolognál a könnyeimmel küszködöm. Tudom hogy ez a gyengeség jele de egyszer apu azt mondta amikor kicsi voltam "A sírás nem a gyengeség jele hanem a bátorságé, hogy elég bátor vagy kimutatni az érzéseid". És valahányszor csak elszomorodom ez a mondat visszhangzik a fejemben szakadatlanul.
Elváltunk egymástól én pedig intettem egy utolsót és a suli felé vettem az irányt.
5 perccel csöngetés után estem be a napocskával kivilágított tanterembe. A tanár mondván ilyen még nem fordult elő a helyemre engedett. A tüdőmben tartott nagy levegőt most kieresztettem sóhajként.
Elővettem az irodalom füzetem és csak úgy nézegetni kezdtem majd kezem megállt egy üres oldalnál és rajzolni kezdett. Mintha nem is én irányítanám a folyamatot hanem valami természet feletti erő amely üzenni akart. Óra végén pedig megláttam az álmomban járó fiú smaragd zöld szemeit mely a szűrt napfénytől kissé hunyorított. Villámgyorsan csaptam be a füzetet majd a csengőt meghalva kiviharzottam a teremből. A napom eseménytelenül telt úgy jártam az emberek között mintha egy másik világból származnék. Mintha engem egy burok fogna körül amiből én kilátok de ők nem látnak be. Elbambulva igyekeztem buborékom társaságában az ebédlő asztalok felé. Észre se vettem melyik asztalnál foglaltam helyet csak azt hogy a következő pillanatban egy mindenre elszánt liba lök hátra.
- Neked meg mi bajod van? -förmedtem rá meggondolatlanul -Bo-bocsánat -de ezt olyan halkan mondtam hogy szinte biztos voltam benne hogy nem hallotta
- Itt mi ülünk te idióta! -förmedt rám
Itt már nem  hagyhatom annyiban a dolgot támadnom kell mert a visszavonulás már nem lehetséges. És legbelül már mióta vártam a pillanatot hogy megmondjam ennek a túl kényeztetett pláza cicánaka véleményem mely egyszerre szavak formájában kezdett dőlni a számon. Még végig se gondoltam már elhordtam őt kitudja minek.
- Na ide figyelj te ribanc -taszított rajtam még egyet -A suli előtt még utolérlek és akkor nem marad hajad! -a nyál fröcsögött agyon rúzsozott ajkai közt.
- Kötve hiszem -és gyorsan sarkon fordultam mielőtt újabb nyál adag landol az arcomon
Eszeveszettül rohantam a következő órámra. Lihegve dobtam le magam a hátsó padba.
Egész nap a hátam mögé lestem és azt vártam mikor tűnik fel ő és a bandája hogy ellássák a bajomat. A nap végén igazi szuper meghajtással sprinteltem a kijárat felé. Gyorsan körül néztem de egyelőre csak egy fekete luxus járgányt pillantottam meg az iskola parkolójában. Levegőt kapkodva indultam le azon a néhány lépcsősoron ami a suli elé vezet. Megnyugodva indultam volna haza de a következő váratlan pillanatban valaki nekem esett hátulról. Az idióta csaj volt és a barátnői. Meglepettségemet  kihasználva egyszerre ütöttek és karmoltak ahol csak értek.
Ennyiük ellen nincs esélyem. Megfognak ölni vagy itt hagynak a parkolóban meghalni. Kinézem belőlük hogy ezt csak mindazért teszik mert a helyükre ültem a menzán. Kétségbeesésemben behunytam a szemem és összeszorítottam az állkapcsom. Már alig kaptam levegőt amikor fék csikorgást hallottam és megéreztem hogy egyre kevesebb kéz próbál megölni. Azonban egy másik mancs megragadta a karomat és pontosan tudtam hogy nem lány az illető. Szorítása erős volt de mégsem fájdalmas. Talpra állított  én pedig résnyire nyitottam a szemem. A parkolóban látott kocsi most ott parkolt rögtön előttem.
- Szállj be! -utasít az ismeretlen férfi hang és bár pontosan tudom hogy nem szabad idegenek autójába beszállni gondolkodás nélkül vetem magam a hátsó ülésre. Ami máshol van az csak jobb lehet. A vezető oldali ajtó csapódását hallom majd egy kéz vizet nyújt hátra.
-Köszönöm -suttogom alig hallhatóan de biztos vagyok benne hogy hallotta.
A gyújtásba helyezi a kulcsot azonban egy várj kiáltással leállítom. Jogom van tudni hogy mégis ki ez a fazon attól függetlenül bármit is tett. Egy gombnyomással bezárta a  kocsit és tudtam nincs kiút. Egy kicsit elkezdtem pánikolni szememben megjelentek a könnyek első jelei.
- Mit akarsz? -kérdezi mintha csak a kutyájával beszélne. Szorosan lapulok a kocsi kárpítjába. Egyelőre csak a legfontosabb teszem fel.
- Ki vagy?
Szembe fordul velem és akkor megpillantom az irodalom füzetemből visszanéző zöld szempárt, az álmomban látott göndör fürtöket. Ez az a fiú. Csak ennyi jut el az agyamig így a nevét is meg kell ismételnie.
- Harry vagyok. Harry Styles.