2.rész

A meglepettség és a zavarodottság nyilván kiült az arcomra mert furcsállóan vizslató tekintettébe ütköztem. Harry Styles. Soha nem fogom elfelejteni ezt a nevet. Aki megmentett és elrabolt. Ugyanis itt ülök a kocsijában ő pedig őrült sebességgel hajt isten tudja hova. Akkor most hálásnak kellene lennem vagy félnem kéne ettől az ismeretlen fiútól. A nevét már tudom de ez semmit nem árul el róla. Hogy hol született mit csinált eddig milyen élete volt...hogy miért rabolt el. De egyetlen fejemben kavargó kérdést sem merek feltenni. Tekintetét mereven az útra szegezi és nem szól semmit. Vajon ó tudja én kivagyok? Nagy valószínűséggel sejti. Ő mégsem kérdez semmit. Ha nem ismer nem lehet hogy kicsit se foglalkoztatja mégis kivagyok. De lehet azért nem szól mert ismer. Különben honnan is tudhatta volna hova járok suliba mert annyi biztos hogy nem láttam még errefelé.
A kocsi lassítani kezdett és egy sötét garázsba szervírozott. Harry villámgyorsan az én ajtómnál termett hogy esélyem se lehessen a szökésre ami abban a pillanatban nem nagyon foglalkoztatott, ismét saját világom mélyén voltam. Azonban egy erősebb szorítás és egy kisebb taszítás után végül együtt működtem a zöld szempár tulajdonosával. Elvégre ha rongybabaként ráncigál az nem csak neki nehezebb. Az alkaromat szorítva vezetett fel a lépcsőn majd kitárta a faajtót. A szám szerintem nyitva maradt a csodálkozástól. A ház hatalmas és színpompás volt. Gyönyörű festmények lógtak a falról és kényelmes hasznos bútorok voltak minden hol. Ahova a szem ellátott lélegzet elállító csodák voltak. Akár egy gyűjtő lakása. Minden olyan réginek tűnt de mégis a manapság használt technológia volt beléjük szerelve. Nem tudom mennyi ideig állhattam bámulva de Harry zökkentett ki a száj tátásból. Nem szólt semmit mintha néma volna csak húzott maga után az  emelet felé. Még rosszra gondolni se volt időm amikor betuszkolt az egyik szobába és már magamra is hagyott. Lehuppantam az ágyra és az egyetlen érzelem amiben biztos voltam az a zavar. Mégis mit keresek itt? És miért pont én? És miért pont ő? Egy idő után belezavarodtam a fejembe cikázó kérdésekbe ezért eldőltem a szobában lévő egyetlen bútordarabon, egy hatalmas francia ágyon. Erősen összezártam a szemem és próbáltam kiüríteni az agyam. Épp amikor már az utolsó gondolatot is elűztem a fejemből egy kép kúszott elő. Apa aggódó tekintete és ajkai ahogy azt mondják szeretlek. Borzalmasan hiányzik már most pedig alig egy napja vagyok távol tőle. A szememben könnyek százai gyülekeznek és akár mennyire is szeretném estére tartogatni ezt a bizonyos sírást az első könnycseppek után nincs megállás. Folyamatosan versenyt  futva gördülnek le az arcomon. A párnák közé temetem fejem és csak abban reménykedem hogy a bársonyos anyag felszívja szomorúságom jelképeit.
Két hüppögés között nyikorgó padlóra és halkan koppanó léptekre leszek figyelmes. Ki lesek a párnák rejtekéből noha tudom hogy Harry az. Ki más is lenne?
Tétován áll tőlem alig egy méterre kezében egy tálca azon pedig néhány vajas zsömle.
- Mit akarsz? -sípítok rá mintha egy földön túli szellem volnék. Meg se ismerem a hangom.
Arcáról eltűnik minden zavar helyét felváltja a düh és ezt nyomatékosítva hangos robajjal csapja le a tálcát az apró komódra és mielőtt bármit is szólhatnék kiviharzik a szobából. Csak úgy sütött belőle a düh.
Mit tettem? Elüldöztem az egyetlen embert a környékemről. Hát ezt jó megcsináltam. Most másra sem vágyom csak hogy vissza forgassam az időt. Hogy ne síkítsak úgy rá. Bocsánatot akarok kérni. De abban sem vagyok biztos hogy valaha visszajön. Egyedül maradtam. Végleg. Magányosan a négy fal között.